Hajnalban érkeztünk meg Rómába autóval, a házfőnök fogadott minket, ahhoz képest nagyon kedvesen, hogy hajnali háromra értünk oda. Megmutatta mindannyiunk szobáját, engem pedig rögtön választás elé állított: melyik szobát választom a két lehetőség közül? Ő a hátsó udvarra nézőt ajánlotta, mert ott szebb a kilátás. Elhittem neki, hajnali háromkor mi mást tud csinálni az ember?

Aznap reggel azonban nem a szép kilátásra ébredtem, hanem 4:30-kor égtelen szirénázás szerű valamire. Odamentem az ablakhoz, felhúztam a redőnyt, és láttam, hogy egy olyan jó 20 kilós páva ül velem szemben a fenyőfán, a harmadik emelet magasságában. Gondoltam, beáldozom az egyik papucsomat, csak hagyja már abba a károgást, de kiderült, nem Ő volt a tettes. Az udvaron ugyanis két kakas volt az elkövető. Kapirgáltak és kukorékoltak. És persze kukorékolnak azóta is, rendületlenül, minden nap nagyjából fél öttől. De mára már hozzászoktam: az első kukorékolásra még felébredek, utána már simán visszaalszom. A háznak még állandó vendégei a papagájok is, akik a szomszéd egzotikus szabadtéri arborétumból szoktak átkirándulni a mi kertünkbe / ablakainkba. Szóval madár"dal"nak nem vagyunk híján. A generális apát úgy jellemezte a helyzetet: molto rurale ~ nagyon rusztikus.

A házban lakók egyébként nagyon kedvesek, főleg az itt lakó premontreiek. Mikor látták, hogy habitusban (fehér szerzetesi ruha) vagyok, mindannyian odajöttek bemutatkozni, még az itt lakó premontrei püspök is aki, aki a Szentszéknél dolgozik (minden nap oda jár be egy vatikáni rendszámú öreg Peugeottal - egy jelenség a fickó). A premontreieken kívül a többiekkel bár együtt lakunk, de a köszönésen kívül még nem nagyon beszéltem. Vagy mert nem találkoztam velük, vagy mert még annyira sem beszéltek olaszul, mint én. A ház lakói nagyrészt indiaiak és afrikaiak, és van egy kínai is. Eddig annyit mondhatok róluk, hogy az afrikaiak kifejezetten kedvesek és mosolygósak (bár általában nem nagyon értik, mint mond nekik az ember olaszul), az indiaiak nem nagyon barátkoznak.

A közös alkalmakon (mise, zsolozsma, étkezések) is nagyrészt premontreiek szoktunk részt venni, a mise az egyetlen, ahol többen szoktunk lenni. De ha jól saccolom, a harmincból nagyjából eddig az itt lakóknak kb. felével találkoztam, a többiek eddig rejtőzködtek. A legjobb példa erre a szomszédom, aki valószínűleg vámpír. Más értelmes magyarázatot nem találok arra, hogy miért van egész nap lehúzva a redőnye, és gyakorlatilag egész nap égeti a neoncsöveket a szobájában. Látni még csak egyszer láttam félig az ajtóból, inkább csak hallom az éjszakai skype-partyjait. Egyébként pedig az ún. Kis Virág Közösség (Little Flower Congregation) tagja. Hát, nem semmi.

A napokban hála Istennek eddig minden papírmunkát sikerült elintéznem akár itt a házban, akár pedig a Sant' Anselmo egyetemen, ahová járni fogok. Ezen belül is az Istituto Monastico-ban fogok tanulni a "teologia spirituale monastica" képzésen, szerzetességteológiát. Ennek jórésze az első ezer év szerzetességének történetéről, teológiájáról és írásairól fog szólni, valamint lesz egy pár történeti és pszichológiai órám is. Az egyetemen is tényleg nagy szeretettel fogadtak. A tanulmányi osztályon egy erdélyi román volt az ügyintéző, a végén már magyarul köszönt el tőlem. De a tanulmányi osztályukkal kapcsolatban annyit mondhatok: a Sapientián ehhez képest gyorsan, gördülékenyen és egyszerűen mentek a dolgok. A leggyorsabb része az egésznek az volt, amikor találkoznom kellett a teológiai kar dékánjával, akivel kiválasztottuk a kurzusokat, amik érdekelnek, és amiket tanulnom kell a tanrend szerint. Ezután még a rektori irodába kellett felmennem ösztöndíj ügyben, ahol a rektori titkárnő (egy osztrák hölgy) már így fogadott az ajtóban: Oh, ecco il nostro ungherese dal istituto monastico! ~ Ó, itt van a mi magyarunk a szerzetesi intézetből!

Többet már nem nagyon akarok írni, mert már ez is sok. Mindent egybevetve jól érzem magam, bár az olasz még erőteljesen döcög, de mindent megértek, és meg is értetem magam. Már páran meg is dicsértek, hogy ahhoz képest, hogy pár napja vagyok itt, jól beszélek olaszul. Már csak ebben a pár napban is elég sok helyen jártam, voltam a Szent Péter bazilikában és kínai-japán-vietnámi étteremben (hála a bencés Ádám atyának!), voltam a Lateráni Bazilikában és a Pantheonban, és átéltem az első olasz tüntetést is a Capitoliumon.

Itt a végén pedig még szeretném megköszönni azoknak, akik segítettek kijutni: Németh Gergelynek és Krisztinának, akik kihoztak autóval, Márton atyának, aki elkísért, és persze mindenki másnak, aki (remélem hogy továbbra is) imádkozik értem!