Az elmúlt hét a kirándulások hete volt, elég sok helyen megfordultam Olaszországon belül. A legutóbbi bejegyzés végén írtam, hogy másnap indulunk Caprira. Így is történt. Először vonattal mentünk Nápolyba, ahonnan egy HÉV szerű szerkezettel érkeztünk meg Sorrentóba, ahol a szállásunk is volt. Először kicsit körbesétáltunk a városban, ami egy elég szép öbölben fekszik. De mivel kicsit későn érkeztünk meg, úgy döntöttünk, hogy inkább másnap reggel megyünk át Capri szigetére kicsit nézelődni. Az aznap délutánt tehát Sorrentóban töltöttük. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy legalább 5 szerzetesrendnek volt a városban temploma (szerviták, kármeliták, ferencesek, bencések és talán domonkosok), de ezek közül a bencéseken kívül egy sem él ma már a városban. A templomok több száz év óta őrzik ezeknek a rendeknek a lelkiségét, ún. arciconfraternitá ~ testvérületek formájában. De a legizgalmasabb az egészben az, hogy a bencéseken kívül a többi szerzetesrendnek soha nem is volt kolostora a városban! Csak volt néhány világi ember, akinek szimpatikus volt ez vagy az a lelkiség, építettek egy-egy barokk templomot(!), és több száz év óta életben tartják őket. Mikor mi ott voltunk, akkor is kinn voltak azok az saját imakönyveik, amelyekből közösen imádkoznak. Azért jó volt ezt a lelkesedést látni a különféle lelkiségek iránt, amely már több száz éve tart. Nem semmi, na.

A szállásunk egy kapucinus kolostorban volt, elég jó körülmények között. Másnap hajnalban indultunk tovább Capri szigetére, komppal. Bár az idő nem volt a legjobb, azért így is szép volt a sziget. A sziget "fővárosába", Anacapriba egy kis busz vitt fel bennünket, amin nagyon családias légkör uralkodott. Nem csak azért, mert az ember azt érezte, hogy a következő kanyarnál a mellettem álló a fickó gyakorlatilag a zsebemben fog továbbutazni (olyan kicsi volt a hely), hanem mert mindenki ismert mindenkit. Mi az első busszal mentünk fel a hegyre, gondolom azokkal, akik dolgozni indultak. Az egyik kanyarban a busz lassított, és a sofőr, Oscar kiadott egy zacskót az ablakon valami ott várakozó helyi erőnek, amit a busz hátuljából adtak neki előre.

Anacapriban kicsit sétálgattunk (bár a város nem volt túl nagy), aztán úgy döntöttünk, megnézzük Capri leghíresebb látványosságát, a kék barlangot. A döntésünket tett is követte volna, ha a viharos tenger miatt nem zárták volna le a barlangot. Úgyhogy végülis erről maradtunk le:

Azért kár érte. De helyette megnéztünk egy kiszuperált karthauzi kolostort, kicsit lejjeb, közelebb a kikötőhöz. Utána pedig összehaverkodtam egy sirállyal - bár azért inkább volt ez érdekkapcsolat, mert barátságunk egyik alapja az odadobott croissant-darabok voltak. Hazafelé már Nápolyba jöttünk hajóval - kb 3/4 óra az út, és az egész hajó belseje olyan volt, mint egy repülő. Nápolyból aztán vonattal érkeztünk meg Rómába, ahol nekem este már óráim voltak, amiken szerencsére az előadó többet ásítozott, mint én. A képekért pedig hála Sümeghy Katának, itt egy rövid válogatás az élményekből:

http://www.imagebam.com/gallery/j61m95hz0v63dkawszza2f0nwr9cmfe6/

A hét másik nagy élménye volt számomra, amikor egy páran elmentünk egyik este az ú.n. "Escape Rome" nevű szabadulós játékot játszani. Itt az egész olyan, mint Budapesten és Győrben a ParaPark, csak más a tematikája. A csoportot bezárják egy szobába, és van egy órájuk kijutni - úgy, hogy közben a szobában kell kutatni különféle kulcsok, kódok és rejtvények után. A poént nem akarom lelőni, nekünk egy kis szerencsével sikerült kijutnunk 40 perc alatt a "Vatikán titka" nevű szobából. De tényleg nagyon jó élmény volt ajánlom mindenkinek, aki erre jár! Van még két másik szobájuk is, valószínűleg azokat is ki fogjuk még próbálni. Az egészet egyébként magyarok csinálták, itt lehet őket elérni: www.escaperome.com, vagy facebookon. De itt egy kép rólunk is, hogy kijutottunk:

A hét másik kirándulása pedig a házkirándulás volt, amikor innen a rendházból mentünk el busszal egy San Gabriele nevű helyre, ami állítólag Európa 15. leglátogatottabb zarándokhelye. Egy fiatal passzionista (Magyarországon ez a rend nincs jelen) szerzetes van itt eltemetve, mi pedig az Ő zarándokhelyét látogattuk meg. Mitagadás, tényleg elég nagy kultusza van itt ennek a szentnek, legalábbis a kiállított tárgyak ezt mutatták. De az egész nagyon olasz volt: hálatáblák helyett fényképek, gyertyák és rengeteg más dolog volt elhelyezve. Itt egy kép a kegyhelyről, előtérben a modern templommal (ahol vasárnap mi is miséztünk), a háttérben pedig látszik a régi:

Itt pedig a szent koporsója látható:

A kirándulás két dolog miatt volt még érdekes. Egyrészt az afrikaiak és a brazilok most láttak életükben először havat, még ha távolról is. Másrészt pedig utána az ebéd igen izgalmasra sikeredett. Egy nyugdíjas csoporttal ettünk együtt, ahol egy idő után spontán módon beindut a karaoke. Egymás után álltak oda a 70-80 év körüli bácsik a mikrofonhoz, hogy énekeljenek. Egy kis idő elteltével pedig egy lelkesebb figura célba vett minket, hogy énekeseket toborozzon. Sikerült is közülünk egy kb. 150 cm magas indonéz biblikust elcsípnie, aki ezt a számot énekelte el:

Ezután egy másik agresszív bácsi elkapott egy indiai nővért, akik szintén velünk volt kirándulni. Ő valami indiai éneket énekelt, amit ha agyon ütnének sem tudnék reprodukálni. Majd az egyik rendtársunk bemószerolta az (nyomtatós) ukrán fickót is, hogy Ő is énekeljen valamit. Na, őt már erőszakkal kellett odarángatni a mikrofonhoz, de sikerült az öregnek. Úgyhogy Ő ezt a számot énekelte el:

Ezek után kiderült, hogy a nyugdíjas csapatban vannak házassági évfordulósok is (40. és 50.), akik táncra is perdültek a "parketten". Úgyhogy a végére a féktelen karaoke partyból aranyos kisöregek táncos andalgásává alakult a mulatság.

San Gabriele után még egy zarándokhelyet néztünk meg, ami azért nem volt annyira felkapott. II. János Pál pápához kötődött ez a hely, ide járt síelni, legtöbbször titokban. A hely neve San Pietro della Ienca. Egy egész kicsi templomocska található itt, meg nagy hegyek. Tényleg hangulatos hely, nekem szimpatikusabb is volt, mint a másik nagyüzem. Fenn a hegyen, a kis templomban elénekeltük a napközi imaórát, kicsit szétnéztünk, majd elindultunk hazafelé.

San Pietro della Ienca - a kis templom, amihez külön kulcsa volt II. János Pál pápának, hogyha ide jön síelni, be tudjon menni imádkozni

A kis templom belülről

De hogy az énekeknél maradjunk, azért megosztanék két éneket, amit az itteni miséken szoktunk néha énekelni reggelente. Az egyik annyira híres, hogy még Mr. Bean is/sem ismeri:

Mondjuk kicsit én is hasonlóan éreztem magam az ének alatt :)

A másik ének pedig szintén protestáns körökben lehet ismerős:

Úgyhogy most ezekkel az énekekkel búcsúzom, és igyekszem képeket szerezni a kollégium kirándulásáról, amelyen elvileg még csoportkép is készült. Szóval, reméljük a legjobbakat.