Ahogy azt már a legutóbbi bejegyzésben is említettem, a (nyomtatós) ukrán a múlt héten kiköltözött a házból. De mielőtt elment volna, még azért velünk, európaiakkal (egy belgával és velem) megosztott egy elég frappáns mondást: "Úgy érzem magam itt, mint egy indiai nagykövetségen egy afrikai országban". Van benne valami... Az itt tanulók közül ketten maradtunk európaiak. United Colors of Róma.

Dehát azért az ember nem csak az afrikai és az indiai néplélekbe lát bele, hanem az olaszba is. Mert amikor már a Vatikáni Rádióban az időjárás-jelentés végén egy cuppanós puszival köszön el a műsorvezetőnő, az azért sokat elárul egy nép mentalitásáról. Szóval azt hiszem, ebben a képben minden benne van, amit az olaszokról el lehet mondani. Bár a héten több erős impulzus is ért, hogy milyenek is az olaszok. Egyik este, amikor mentem haza az egyetemről, egy igen érdekes alakba futottam bele. Egy kis téren járkált folyamatosan körbe-körbe, és közben iszonyatosan hangosan énekelt olaszul, valószínűleg egy teljesen spontán költött dalt, amely Mussolinit magasztalta. Bár nem értettem pontosan, mit énekel, de az Alleluia eterna a Mussolini! ~ Örök alleluja Mussolininek! feltehetőleg valami ilyesmire utalhatott. Szegény forma valószínűleg nem volt normális. Egy másik nő pedig, amikor habitusban mentem órára, mikor meglátott, ijedtében/meglepetésében egyszerűen megállt az út közepén, és addig nem mozdult onnan, amíg ki nem kerültem a látóteréből. De ugyanakkor ebben a mentalitásban az is benne van, hogy a ház egyetlen olasz tagja, a takarítónő volt az első, aki odajött részvétet nyilvánítani Endre atya halála miatt. Szóval azért ez a figyelmesség is benne van olasz mentalitásban.

Apropó takarítónő! Számomra a múlt héten derült ki, hogy két csillagos hotel vagyunk. És hogy miért? Az egyik fehérorosz vendég szerint a hotel stimmel, a két csillag pedig a két takarítónő a házban. De ők mindenképpen büszkék magukra emiatt :)

Mindenszentek napját itt is ünnepélyesen megültük. Találtam egy koncertet az interneten, ahová közösen mentünk el egy páran premontreiek: a két brazil, két amerikai, az ausztrál házgondnok és én. A koncert elég eklektikus volt - volt benne minden, Ennio Morriconétől Bachig. De tényleg szép volt, ráadásul szép helyen, a jezsuiták Szent Ignác templomában. Hazafelé még benéztünk egy hagyományos mexikói misére, amelynek keretében készítettek egy "Halottak előesti oltárt is", egy hatalmas lépcsőzetes asztal volt, tele virágból készült koponyákkal, és a legkülönbözőbb halálhoz köthető tárgyakkal. Kicsit bizar volt, mi épp csak bekukkantottunk az utcáról, de annyi elég is volt. És hogy teljes legyen az olasz élmény, hazafelé belefutottunk egy tüntetésbe is.

A buszra várva - az amerikai-vietnámi-kínai orgonista diakónus testvér, és az ausztrál házgondnok

Szent Ignác templom

És ezt láttuk, ha felnéztünk

Egyébként a koncert előtt egy érdekes mintát vettünk az olasz társadalom rétegeiből is. Mikor a buszra vártunk, a csapat fele habitusban volt, a másik fele papi ingben. Ahogy vártuk a buszt (kb. fél óráig, itt a menetrendet elég kreatívan kezelik, ezért ki sincs írva a megállókban - ehhez képest a BKV csillagos ötös!) lelassított egy autó, csak hangosan köszöntek, integettek és mentek tovább - egy szóval kedvesek voltak. Aztán egy kis idő elteltével egy másik autó is lassított, dudált is. Már azt hittük, ők is cimborálni akarnak. De nem, csak lassítottak, mind a ketten két kézzel mutattak be nekünk, de a válogatott szidalmakat a felhúzott ablakoktól nem hallottuk. Na, szóval ilyen is van itt.

Halottak napján, mint ahogy otthon is, itt is elmentünk a temetőbe, együtt premontreiek. Az amerikaiak számára elég nagy meglepetés volt ez a fajta temető. Hiszen a szokványos ameriaki temetők helyett:

Ezt találták:

A Campo Verano, a legrégebbi római temető

Egy kis gyaloglás után meg is érkeztünk a premontrei urnák helyéhez, amely az Arciconfraternita delle Preziozissime Sangue di Gesú ~ A Jézus Szentséges Véréről nevezett Főtestvérült kápolnájában található. Itt van eltemetve a nagyváradi apátsághoz tartozó Márton Hugó atya is, aki szinte az egész életét itt Rómában élte le, a legkülönbözőbb rendi tisztségeket betöltve.

A rendházunk rektora, padre Stefano a premontrei urnahelyek előtt

A múlt hét különösen is jó volt, hiszen több magyarral is találkoztam. Többek között Csornáról a Dalányi családdal, akik a tavaly elsőáldozó Joey családja és rokonai. Találkozót beszéltünk meg a Szent Péter téren, és be is mentünk egy kicsit nézelődni és imádkozni. Rajtuk kívül pedig találtam egy lengyel, de a Felvidéken született minoritát, aki beszél magyarul, és a Szent Péter Bazilika magyar nyelvű gyóntatója. Vele is sikerült egy kicsit beszélgetnem.

Joeyék

A Szent Péter Bazilika, csak mert szép

És bár a csoportképet a kirándulásról nem sikerült beszerezni, azért itt egy másik a Lateráni Bazilikából, amin a házban lakók vannak rajta. Ja, és persze erre a hétre is van egy látens-protestáns olasz ének, amit ma reggel énekeltünk a közös misén, egy (kevésbé) szimpatikus talján fickó előadásában,  ;)

A nigériaiak; egy amerikai-vietnámi-kínai, egy brazil, és egy magyar premontrei