Pénteken hivatalosan véget ért a premontrei szerzetesnövendék-nevelők találkozója, készült is két csoportkép: az elsőn a résztvevők vannak a rajta, a másodikon a résztvevők és a helyi szervező növendékek.

Másnap útrakeltünk: Szombat reggel, az itteni zsolozsma, szentmise és reggeli után elindultunk a mintegy három órányi autóúra található Tehachapi kisváros fölötti hegyekbe, egy egykori elhagyatott ranch (tulajdonképpen tanya) helyén álló egyetlen premontrei női apácamonostorba Amerikában. Ez a kisváros, mint a neve is mutatja, már bőven az amerikai őslakosok, az indiánok földje - ezért is nem spanyolos hangzású a neve, mint a többi városnak. Kisbusszal utaztunk, az Amerikában szinte már megszokott intenzív légkondival - de még mindig furcsa minden egyes alkalommal kilépni a szoba/autó 19 fokjából a kinti 35-be. Csak azon csodálkozom továbbra is, hogy itt nincs megfázva mindenki.
autóúton

kilátás útközben

Magát a monostort nagyon egyszerű körülmények között alapították 2000-ben: 5 apáca beköltözött egy mobilházba, az egykori istállót pedig átalakították kápolnává. Azóta elég sok minden változott: a közösség 45 fősre bővült, sok fiatal van közöttük. A következő beöltözés pont Szent Bertalan ünnepén lesz, akiért kértek is, hogy imádkozzam, hiszen a név kötelez.

egy sütisdoboznyi nővér

Miután megérkeztünk, ebéddel vártak bennünket az egyik vendégházukban, ami eredetileg az első monostoruk volt. Eztuán mindannyiunkat elvittek a szállásra - én egy franciával és egy flamand atyával kerültem egy nagyjából 10 perc autóútnyira lévő vendégházba, ami szintén egy egyszerű de kényelmes mobilház volt. Bár az elmúlt 3 napban tulajdonképpen csak aludni jártunk ide.

Elhelyezkedés után körbevittek minket rendházukban, ahol laknak és dolgoznak:

 kis kápolna és ajándékbolt bejárata

a kápolna, benne Mária Óda nővér, az alperjelnő

ebédlőjük, és Mother Mary Augustine, az alapító anya - 84 éves, ha minden igaz, idén megy nyugdíjba

kvadrum

káptalanterem,ahol a közösségi megbeszéléseket szokták tartani

egy apáca szobája

a közösségi terem egyik polca - mint kiderült, különösen is szeretik a puzzle-okat

sajtkészítő műhelyük - "boldogok a sajtkészítők!"

üvegházukban, a fügefa alatt

monostor kívülről, a halastó felől

A nővérek életformája nagyon eltér a mienktől - szigorú klauzúrában élnek, azaz nem végeznek semmi külső tevékenységet. Magukat sajtkészítésből, tömjénkészítésből, növénytermesztésből, állattartásból tartják fenn (vannak birkáik, kecskéik, csirkéik, de kutyatenyésztéssel is foglalkoznak).

Napjuk nagyrészét az imádság teszi ki, minden nap éjfélkor is felkelnek imádkozni. Ha az ember összeszámolja, legalább 6-7 órát biztosan imádkoznak egy nap. Hogy miért és kikért?

Röviden: értünk.

Azokért a premontrei atyákért, akik lelkipásztori munkát végeznek, hogy a szolgálatuk gyümölcsöző legyen. Azokért, akiknek nincs idejük imádkozni, vagy akik nem hisznek. Mindenkiért. Ez a hely a premontrei rendhez tartozók számára, de mindenki számára olyan, mint egy lelki oázis. Az ember szinte belép az Isten időtlenségébe, a csend és az imádság váltakozik egymással. Mi is három, igen gazdag napot töltöttünk ott. Volt lehetőségünk találkozni a nővérekkel, sokat imádkoztunk velük; de maradt idő hegyi sétára és pihenésre is. Az alább képek ezekből örökítenek meg néhány pillanatot - nem egészen időrendben, mivel ebben a három napban kicsit mi is beleolvadtunk az örökkévalóságba.

kilátás a nővérek rendháza mögül, halastóval 

szentmise a nővérekkel, kápolnájukban - a fehér fátylas nővérek a novíciák, a fekete fátylasok a fogadalmasok

mi a zsolozsmáikon legtöbbször így vettünk részt - a szemben lévő ablak mögött a kápolna, ahová csak a mise idejére engedtek be minket

egy délután meghívtak minket, hogy mutassuk be közösségeinket - én egy rövid videót vetítettem Csornáról (hang nélkül, mivel nem tudtak magyarul), és meséltem életünkről, helyzetünkről

minden nap ebédre meghívtak minket ún. piknikre, amikor egyesével asztalokhoz telepedtünk, nővérek körülültek minket, és feltehették a kérdéseiket falatozás közben - egyik nap még az Üdvözlégyet is elmondatták velem, felvették diktafonra, hogy magyarul is tudják imádkozni értünk

hétfő délután bemutatták, mik a további terveik, hová tervezik építeni új templomukat, mivel a kis kápolnában már elég szűkösen férnek csak el

egyik délelőtti szabadidőben kirándultunk a cseh István atyával és az itteni Juhász vezetéknevű(!) diakónussal, aki sajnos nem tud magyarul, csak nagyapja volt magyar

És honnan a címben is említett nagypapaság? Egy piknikebéd alkalmával az egyik nővér odajött hozzám, és azt mondta,

most én úgy vagyok itt közöttük, mint egy nagypapa.

Hiszen az ő apácamonostorukat az itteni Orangei Szent Mihály apátság alapította, aki az ő atya-apátságuk. Azt az apátságot pedig Csorna alapította, tehát Orange atya-apátsága mi vagyunk. Így ha fel szeretnénk rajzolni a nővérek családfáját: Orange az atya-apátságuk, Csorna a nagyapa-apátságuk, Nagyvárad pedig ükapa-apátságuk (mivel a hatvani dédnagyapa-apátság már nem létezik). Ezért is van az, hogy a szentély ablakán a mi, csornai címerünk található, egészen közel a tabernákulumhoz, ahol az Oltáriszentséget őrzik. De ahogy megtapasztaltam, Csorna nem csak oltárukhoz van közel, hanem a szívükhöz is - itt, az indiánok földjén.

a vidék első lakói, a nuwä indiánok